galambketrec

KÖNYVTÁRELLÁTÓ KÖZHASZNÚ TÁRSASÁG
Recenzió

A huszonhárom novellából összeállt ciklus a nyolcvanas években cseperedő generáció (jelenleg középkorú) férfitagjaihoz szól - kedves humorral, mélabúval. A novellák hőse, aki egyben a narrátor is, amolyan csetlő-botló kamasz, aki az évek során egyre merészebb és különösebb kalandokba keveredik. De nem a kalandok, nem a dús, bájos, kedves Marika vagy a 6-os út mellett posztoló Cuni az érdekes, hanem azok az elillant pillanatok, hangulatok, az életnek azok a rejtett üzenetei, amelyek csakis a felidéző, visszatekintő narráció révén nyerik el értelmüket. Cziczó Attila novelláinak varázsa abban áll, hogy míg rendkívül olvasmányosan, a kor hangulatát kiválóan érzékeltetve szövi emlékeit (az elbeszélésben benne kavarog az élet: megmentett állatok, levágott disznók, válni készülő szülők, éjféli mise és bajai halászlé, az úton bajbajutotton segítő roma prostituált), képes egy egész generáció életérzésének is hangot adni. Széles körben ajánlható kötet.

Revizor (2010. július 1.)
A szeszcsempész és a halott bárénekesnő

Lelkitakarítás-dráma, különös zenés gyászdarab, amely lehetne akár könnyed, szentimentális párkapcsolati Broadway-show is, ha Póka Angéla hangja nem parancsolná le mindenről a púdert, és Szabó Győző nem volna ennyire tehetséges bohóc.

„Hétköznapi történeteket mesélek. Foglalkoztat a nyelv, az anyanyelvem, bár néhányan felrótták nekem, hogy csak a felszín. Így lettem felszínes író. Kevésbé irodalmi. (S a focit sem szeretem.)” Így vall magáról Cziczó Attila fiatal író, akinek drámaíróként és a Fészek Színház rendezőjeként is feltűnt már a neve (KÁélet, Romantika-búbánatos cigánymese). A felszínes író az ő értelmezésében azt jelentheti, hogy „egyszerű”, férfiről és nőről szóló történeteket ír. Lelke rajta. Galambketrec című, huszonegy novellából álló kötete a párkapcsolatban élés, a párkapcsolat kialakítás, a párkapcsolati kín témája körül forog.

A Tiszta kosz című írása, amely Bagota Edit átiratában került színpadra, szintén egy párról szól. Elég furcsa párról, amelynek a férfi tagja élő vagy félhalott, egy amerikai kocsmatöltelék, néhai szeszcsempész, aki monologizál az aranynapokról, amelyek jórészt a szerelméhez kötődnek, a híres dzsesszénekesnőhöz, aki meghalt valamikor, valahogyan.

A rendező Rohonyi Gábor jól ráérzett, hogy ha a darabban egy valódi dzsesszénekesnő, jelesül hazánk legjobbja, Póka Angéla játssza a másik szerepet, akkor neki nem szabad színészként megnyilvánulnia. Így lesz különleges maga a színrevitel, egy kocsmabelsővel, ahol a pultos láthatatlan, a Férfi csak úgy beszélget vele, mint egy szellemmel szokás, többnyire delíriumos, szeszgőzös állapotban. Nem tudni, hogy záróra van vagy éppen nyitás. A három zenész élőben játszik a színpadon, és talán az ő játékuk meg a szájharmonikás hajléktalan karaktere kissé suta, de az atmoszféra ettől még megteremtődik. Ebben a világítás is szerepet játszik, meg a patinás falak, de az egész előadás alatt olyan érzése van a nézőnek, mintha egy sötét, elmosódott körvonalakkal rendelkező templomban volna. A zenés pub mint templom metaforája életre kel.

A Férfi a zenészekkel is kommunikál, beszélget velük, mesél élete nőjéről, meghívja őket egy italra, megveregeti a vállukat, azok bele-belecsapnak a hangszereikbe, aztán egy-egy hosszabb monológ után játszani kezdenek. Ekkor a harmincas éveket idéző ruhában rendre megjelenik a színen a Nő, aki addig csak egy korabeli plakát, illetve egy azt mímelő vetített kép formájában volt jelen a kocsma falán. A legendás bárénekesnő szelleme aztán beteríti hangjával a teret. Sorra hangzanak fel a klasszikus, sztenderd, népszerű dzsessz dalok, a Mary Jane, a Dirty Pearl, az Ain't Nobodys Business vagy a God Bless the Child. Nagy Szabolcs zongorázik, Szász Ferenc gitározik, és Szabó Tamás időnként lenyom egy szájharmonika szólót is – világos, hogy hangszerének mestere.

Póka Angéla nem hibázik, mindent belerak az éneklésbe, született profi, és miután mezítláb körbebattyog a színen, tesz néhány instruált, féltő, aggódó női mozdulatot hajdani szerelme felé, aztán kitűnik a képből és újra a Férfié a terep. Gondolhatnánk, hogy Póka Angéláéhoz képest Szabó Győző hangja majd halványan szólal meg, de nem, ő is énekel, illusztrálva a sorsát, igazán férfiasan, például a Cocain és a Like a Hobo című dalokat. Szem nem marad szárazon, hol a nevetéstől, hol a meghatottságtól. Időnként teljesen úgy játszik, mint Harvey Keitel a Paul Auster könyvéből készült Lulu a hídon című filmben, aki történetesen egy dzsessz trombitás, de igazából nem hasonlítható senkihez. Beszéde, éneke és mozgása olyan vén bohóc karakterét teremti meg, akinek elég jelen lennie egy helyen (adott esetben egy kocsmában) ahhoz, hogy szórakoztassa az embereket, a nő után való „férfias” nyüszítése pedig nem nevetséges, hanem szánni való és felemelő is egyben, hiszen elhiteti, hogy létezik örök szerelem. Ahogy léteznek örökzöld dallamok. A Férfi kényszerképzeteit is úgy hallgatjuk, mintha velünk történt volna meg, vagy egy kalózkapitány mesélné őket egy kellemesen részeg éjszakán.

„Nem vagyok nemes lelkű. De a szerencse, az mindig megtalált. Meg ám, basszameg! Alaszkában ekkora aranytömböt találtam! Buenos Airesben a Tangó királya voltam. Fokvárosban zulu varázsló lettem, Tokióban a Gésák védőszentje. Berlinben klezmert zenéltem a Vilmos téren, Londonban kelta dalokat énekeltem Trafalgar Square-en, Erdélyben csárdást jártam a vámpírokkal, Rómában a Colosseum császára voltam, Rióban a karnevál istene, Tibetben a földön jártam, Melbourne-ben a vízen, és Macao-ban... Macao-ban a fehér, a hófehér úton mentem végig, minden reggel, a felkelő nap fényében megcsillanó, párától ködös áldott reggeleken.”

Miközben ezek a „férfi” monológok elhangzanak, ellenpontozva vagy éppen megtámogatva a finom „női” jelenlétet, a hangszerek úgy lépnek be egy-egy szövegrésznél, aláfestő zeneként, hogy fokozzák az izgalmakat. A feszültség pedig végig fennmarad, a végén persze duettben oldódik fel, hogy ne legyen mégse sírás, hanem legyen inkább tapsvihar, mint egy koncert után. De azért mi tudjuk, hogy színház volt ez mégis, mert a jó színész mindenből, még a meghajlásból is jó színházat csinál.

sisso

szeresd a könyvet (2010. 03. 08.)
A hét könyve

Az eddigiektől kicsit eltérve most egy kedves volt Könyvbarát Körös véleményét osztanám meg az olvasókkal, aki Bocaccio Dekameronját és Cziczó Attila Galambketrecét olvasta el az utóbbi időben, s írt pár sort róluk. Íme:

" A Dekameronban furi volt, hogy a 10. napon megállapodtak, hogy eddig bírták egymást és simán visszatérnek a járványtól sújtott otthonaikba... Federigo degli Alberighi solymász története tetszett talán a legjobban, viszont ezzel már megismerkedtünk annak idején irodalom órán. Megmosolyogtató volt a talpraesett szakács, aki kimagyarázta magát az egylábú darumadárral... és hogy a szeretők hogy s milyen "asszonyi találékonysággal" ússzák meg a vesztüket. :D És még Calandrinó, aki gond-terhességét hiszékeny együgyűségének köszönheti.
Viszont nem tetszett Saluzzo őrgrófjának története, amelyben teljes mértékben földig tiporja rangon aluli feleségét, de végül nagy kegyesen elmondja, hogy ez csak próba volt "hahaha" és grófnévá teszi... Ser Ciappellettó jegyző -áthazudja magát a túlvilágra- novella sem tetszett annyira. (Hihi ez pont az első és az utolsó.) Köszönjük Boccaccio-bácsinak :D, hogy "megteremtette" nekünk a novellákat.

A Galambketrec nagyon szórakoztató, a buszon szoktam olvasni. Amíg beérek a suliba az emberek megvető pillantásainak tömkelegét zsebelem be, azzal hogy egy-egy kacagással megzavarom a korai reggel okozta szenvedéseiket :D:D:D. A történetek annak ellenére hogy hétköznapiak - ebben a szövegkörnyezetben nagyon ütősek.

Jó, hogy ezt a két könyvet egymás után olvasom, mert mind a kettő műfajilag megegyezik (ugye nem mondtam hülyeséget? XD). Több száz év választja el őket, de a megfogalmazáson és a szereplők szokásain (korszak) kívül nincs nagy eltérés, például a szerelmi-vonal nem sokat változott. :D:D" (V.A.)

szeresd a könyvet (2010. 02. 22.)
A hét könyve - Cziczó Attila, Galambketrec

„Férfi és nő, hogyan is érthetnék meg egymást amikor mind a kettő mást akar; a férfi a nőt, a nő a férfit.” - mondta Karinthy Frigyes több tíz évvel ezelőtt. S mennyire igazat mondott. Mi sem bizonyítja ezt jobben, mint Cziczó Attila Galambketrec c. novellaregénye, amelyben egy (több?) férfi (és nő?) vergődését (galambvergődés?) kísérhetjük végig hol édesen, hol búsan.

Mind a 21 novella azt bizonyítja, hogy nem könnyű párkapcsolatban élni, párkapcsolatot kialakítani, párkapcsolatban élni. De mégis megpróbálja az ember, mert nem egyedüllétre vagyunk kárhoztatva. Azt, hogy vajon mennyire szerencsésen sül el, vagy nem ez a párlapcsolatosdi a novellaregény lapjai hűen bizonyítják.

Kedvcsinálóként álljon itt a regény egyik férfi szereplőjének (ön)vallomása:

"Ilyenek vagyunk. Férfiak! Sírva vígadunk (magyarok, ugye?), és vigyorogva csesszük el, ahol csak lehet. Nézünk, de nem látunk, hallunk, de nem figyelünk, mindent megoldunk, mert tudjuk, hogyan kell, aztán kétségbeesve várjuk a segítséget, amit csak nagy nehezen fogadunk el. Világurai vagyunk, csak a magunké nem, és ha sikerül, önző módon kisajátítunk, ha pedig bukunk, szeretteinkre zúdítjuk a fájdalmat, már ha vannak éppen szeretteink. És a legviccesebb, hogy érzelmi kitöréseink annyira sajátjaink, hogy csak nagyon éles szemű (élet)társaink veszik észre, mert persze értetlenek vagyunk, megérthetetlenek, de legfőképp: megérinthetetlenek. És regénnyé dúzzadó filozofikus mondatainkkal traktáljuk ezt a szerencsétlen világot (ha már uraljuk), aminek persze se füle, se farka. Röviden mondjam, hogy megértsem én is? A férfi nyafog. (Harmincon túl pláne.) Én is. Mi legyen? Fogadjam el, hogy hétköznapi vagyok, akit ugyanúgy anya szült, mint a többi milliárdot? Hányadik ember lehetek a földön? Hány nulla van abban a sorszámban? Érdemes annyit nyavalyogni azon a kiszenvedett előrelépésen? Nem kellene néha hátralépni? Sokat talán nem is veszítenék vele. Hiszen csak egy vagyok a sokból. De az az egy! Akit anya szült. Életrend! És szójáték: anyaszült. Lemeztelenítve, újból nekifutni, ez az élet kispajtás! (131-132. o.)

Nani & Zitus (2008. 10. 14.)
Cziczó Attila: Galambketrec

Terjedelmét tekintve ez a könyv sem fog versenyre kelni a Háború és békével, de néha kell az ilyen is :)

Igyekeztem nem egyetlen kötetre szorítkozni a magyar szerzőket illetően, úgyhogy magamhoz vettem még ezt a kis novellaregényt is.

Hát, stílusra ég és föld a két könyv! Míg az Eszterláncon csendben elnevetgél, netán hangosan felröhög az ember, addig Cziczó Attila könyvét igazi sértés nem komolyan venni. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy ebben ne lennének poénok (persze, hogy vannak, hiszen a szerző ez alapján a néhány novella alapján is igen jó kedélyű embernek tűnik), az egész összességében mégis egy nagyon komoly, nagyon átgondolt valami. Tizenegynéhány novelláról van itt szó, egy-egy évnek meghatározó eseményeiről egy férfiember életében. Gyerekszerelem, szülők a válás szélén, kamaszévek, tanárpéldakép és ehhez hasonlók. Bár a történetek szervesen nem kapcsolódnak egymáshoz, az egésznek gyönyörű íve van, mert azt mutatja be, hogyan lesz egy fiúgyermekből férfi. Elég kis terjedelmű novellákról van szó (a könyv maga is igen rövid), számomra mégis mindegyik igen mély, igen tanulságos volt. Főleg nőként olvasva. Mert én úgy éreztem, végre megláthattam egy szeletet egy férfi lelkéből. Nem mondom, hogy ezután jobban fogom ismerni, érteni a férfiakat, de megható volt, ha csak rövid időre is, belelátni egy férfi lelkébe. Természetesnek kéne venni, mégis olyan nehéz akár csak elhinni is, hogy a férfiaknak igenis ugyanolyan érzéseik vannak, mint nekünk, nőknek.

Van a könyvnek egy igencsak vitatott előszava, ami részben a feminizmus témáját boncolgatja, a mű weboldalán sokan, és hosszan véleményezik. Én sem egészen értettem, hogyan kapcsolódik magukhoz a novellákhoz, de még mielőtt bárki felháborodna ezen a kis prológuson, kérem, ne ez alapján ítélje meg magát a könyvet, és még véletlenül se dobja el, csak mert nem ért egyet az ebben leírtakkal. Már csak azért sem, mert garantálom, a folytatás kárpótol mindenért!

Tűsarok (2008. 09. 19.)
Feministák támadása, hahaha...

könyvesblog (2008. 09. 13.)
Hibajegyzék férfiakhoz

"Mit csinál egy baromi nagy és szép ember - de tényleg! -, ha éppen nem fehérnemű-bemutatókon konferál, vagy nomádtáborban figyeli a kamaszokat és röhög velük sokat? Talált-süllyedt, novellaregényt ír. Zárójelben megjegyzem: nem is olyan rosszat."

Kétsége ne legyen senkinek: a fenti első mondat Cziczó Attila Galambketrec című, a Novella Könyvkiadónál 2008-ban megjelent novelláskötetének borítószövegéből vett idézeteket tartalmaz. Én nem tudom, minek kell elkövetkeznie ahhoz, hogy az ember a legközelebbi barátait ne engedje a borítószöveg-szerkesztés közelébe, a magam részéről majdnem földhöz vágtam a kötetet, amikor a fenti bemutatást először elolvastam. Pedig kár lett volna, hiszen egész jó kötettel van dolgunk.

A könyv műfajilag novellaregény, ami nem idegen a jelenleg 38 éves szerzőtől, hiszen saját honlapjának tanúsága szerint már volt egy hasonló próbálkozása, amiből pár részlet - az író egyéb irányú működését bemutató zenei, színjátszási stb. információk mellett - el is olvasható. A jelen kötet nagyjából abban merül ki, hogy egy képzeletbeli (naná!) "főhős" életének egy-egy kisebb-nagyobb jelentőségű sztorijába kapunk betekintést, az iskoláskortól kezdve a felnőttkorig. Pontosabban sejtésem szerint 13-tól 34 éves korig, ahogyan az egyes novellák számozása mutatja (bevezetés nincs számozva). Az pár első novella amolyan jópofizós kölyökkori sztori, tele amolyan "csakanyámnetudjameg" szösszenettel. A sztorik egymáshoz - ritka kivétellel - csak a főhős-mesélő személyén keresztül kapcsolódnak; mégis egész jól követhető életút rajzolódik ki előttünk. Egyszer csak kezd észrevétlenül értelemmel megtelni ez a szemlátomást felszínes történet-füzér: az égő csajozós próbálkozások, a ciki rokonság stb. unalomig csépelt maszlagából elkezd előtűnni valami személyes, ami beazonosíthatóvá teszi a főhőst a sok 12-egytucat zsebhokibajnok tizenéves közül. Az életkor előrehaladását jelző történetekkel együtt, a szemünk láttára fejlődik a főszereplő, formálódik erkölcsi értékrendje, világnézete, mintha gyerekkori haverok lennénk.

A haverkodás amúgy a kötet egyik legvitathatóbb pontja. A szöveg ugyanis tele van jópofának meg szellemesnek gondolt kiszólásokkal, az író unos-untalan kikacsintgat a szövegből, bratyizgat velünk. Az ilyen, zárójelek közé foglalt megjegyzésekkel Mississippi-t lehetne rekeszteni, szerintem ez a világ legzárójelesebb kötete, három kivételével (megszámoltam!) minden oldalra jut legalább egy, amiből elég hamar elegem lett. Akárcsak a jó pár elcsépelt, fárasztó szóviccből; itt is "a kevesebb: több" elvét kellett volna megfontolni. Azonban érződik, hogy maga az író tényleg ilyen; nyakam rá, hogy a hétköznapi életben is ennyi hülyeséget beszél, ilyen csapongó a stílusa, ezért, bár engem néha határozottan irritált, ezt nem tartom a könyv komoly hibájának.

A leggyengébben a "Cunicumi" meg a "Tarantino is így csinálná" című novellák sikerültek; ezek érzésem szerint kissé idegen testet képviselnek a kötetben, semmit nem mondanak el a főszereplőről, mintha jobb híján muszájból írta volna őket Cziczó Attila. Kifejezetten jó volt olvasni viszont azokat a novellákat, amelyekben a főhős kissé kitekint a tesztoszteronszintjén túli világba; a "Peták", "A következő", "Monogram" és "Ajándék" c. írások az emberi kapcsolatok egy-egy komolyabb kérdését (család, rokonhalál, bosszú, barátság stb.) járják körül, anélkül, hogy sablonosak, ömlengősek vagy hiteltelenek lennének. Ezek közül pár online is elolvasható. (Egyébiránt a kötet nem a fenti borítóval jelent meg, a kiadó végül a visszafogottabb borítóképet választotta)

Röviden: a novelláskötet történeteiből kirajzolódik, hogy miért és miként lesz olyan egy férfi, amilyen. És ez a cél, hiszen a bevezető szerint ez a könyv tulajdonképpen a "nőknek" készült, a "férfiakról"; mentegetőzés helyett, magyarázat gyanánt. Használati útmutató helyett egy inkább egy használható hibajegyzék. Annak szerintem megteszi; éles tesztelésre majd odaadom valamilyen nőismerősömnek. Vagy megveszem neki ajándékba. Ki tudja; hátha örül neki.

Ha valaki egy élvezetes, kellemes humorú, bár néhol szarkasztikus, máskor elgondolkodtató könyvet olvasna, ami még aktuális is, annak bátran tudom ajánlani Cziczó Attila Galambketrec című novellaregényét.

Leloup

LIDÉRCFÉNY (2008. 06. 26.)
Galambketrec - Cziczó Attila
Bevezető - vagy olyasmi - egy könyv ajánlójához.

Fura egy dolog ez az Internet. Jár-kel az ember rajta erre-arra, csinálgatja a saját dolgait, miközben vagy ő talál meg hasonló érdeklődésű, gondolkodású embereket, vagy őt találják meg. Általában nem kertelnek, rögtön rátérnek a lényegre (ez vagyok, ezért írtam mailt, stb.). Ez abban az esetben még érdekesebb, ha mindketten irodalmi vonalon tevékenykednek, s az egyik ír, a másik publicitást nyújt. Így jártam én is 2005 végén, amikor Cziczó Attila felkeresett az akkoriban megjelent "Csak az az 1" című könyve kapcsán. Az erről írott ismertetőm felkerült a blogomra is, de 2006 elején megjelent a saját oldalán illetve itt, a Lidércfényen is. Azóta tartjuk a kapcsolatot, s barátunknak tekintjük a másikat. Ennek eddigi legékesebb bizonyítéka, hogy az egyik színjátszó csoportjával, a Fészek színházzal lejöttek Szentesre, és komoly közönség előtt itt is előadták a Káélet című ifjúsági drámájukat. Ezen alkalommal nyomta Attila kezembe új könyvét, amely a Galambketrec címet kapta.

Talán nem árulok el azzal nagy titkot, hogy a kötet munkacíme "Kaja" volt. Attila magyarázata szerint azért, mert a férfiak mindent bekajálnak. Hiszen a könyv, a Galambketrec a férfiakról szól. A férfipalántákról, a serdülő fiúkról, a huszonéveit teljes gőzzel élő srácokról, s a harmincas évei elején pofára eső, nyűglődő férfiemberről. Hogy mégis miért lett Galambketrec, ami szerintem találóbb, mint a Kaja, és jobban ki is fejezi a kötet tartalmát? Majd biztos elárulom! Tessék elolvasni!

A könyv lényegében novellaregény, amelyben az egyes fejezetek a főszereplő férfi életének apró, de talán annál meghatározóbb állomásai. Kissé talán nehezen indul be, de néhány oldal elolvasása után gyakorlatilag letehetetlen. A főszereplő nagyon emberi, s mivel első szám első személyben van megírva, az egész kötet átérezhető. Néha nagyon is. Elolvasása után értettem meg, mire is gondolt Attila a vele készített interjú során, amikor így fogalmazott leendő írásai kapcsán: "búcsúzom az "elsőszámelsőszemélytől" is".

A kötet nem mellesleg igazán szórakoztató. Több alkalommal tör fel akaratlanul is az olvasóból a nevetés. Persze, másokon, mások csetlésein-botlásain könnyű nevetni. Olvasás közben bele sem gondol az ember, hogy valószínűleg rajta is így nevetnének, hasonló esetben. Meg abba se, hogy mennyire életszagú a dolog.

Más novellákon pedig megborul az ember, s vérmérséklettől függően szitkozódna egy jóízűt, netalán belerúgna valamibe (valakibe). Az is lehet, hogy egyszerűen csak elszomorodik egy időre.

Aztán van néhány, amely komoly fejfájást okoz. No nem fizikailag. De az ember mégis elkezdi törni a fejét: "Vajon tényleg ilyen marhák vagyunk, mi, férfiak? Komolyan nem látunk a saját szaporítószervünkél tovább? Á nem, én másképp csináltam volna. Másképp csinálnám. Azt hiszem. Talán." Komoly dilemma elé kerülünk, félmegoldásokkal. Aztán néhány nap, talán hét múlva bizony rájövünk, hogy mi sem vagyunk különbek. Ugyanúgy elbaltázzuk a dolgokat, mint a főszereplő. Mondtam, a kötet életszagú, át-, sőt, megélhető.

Alkalmat ad arra, hogy számot vessünk eddigi életünkkel, gyermekkorunkkal, iskolás, egyetemi éveinkkel, az első munkahellyel, barátokkal, barátnőkkel. Éppen ezért nem csak férfiaknak, de mindenképpen róluk szól.

Jimmy Cartwright

kiforrja magát (2008.06.04.)
Egyetleneim II.

Elöljáróban: azt hittem, basszus, elkezdhetem vele az "elsőkötetesek" rovatomat - erre a novellafüzér egyik utolsó darabjában előadja az író, hogy ez már a második kötete. Mondjuk ezt elkönyveltem a szokásos literális nagyotmondásnak, de utánanézve bebizonyosodott, hogy színtiszta életrajzi elemmel van dolgunk. Szóval buktam a sorozatindítást, de azért megérte kiolvasni, ha pl. elmarad a randid és nincs semmi a tévében, kiváló egyestés szórakozás.

Egy jópofa, életrevaló fiatalember (szül. 1970) kalandjai rosszcsontkorától (több?)tucatnyi nőkalandjain át a (talán) révbe érkezésig... Sajnos a stílusára épp hogy csak rámondható: irodalmi igényességű, de inkább olyan, mintha egy jó beszédképességű havert hallgatnánk a kocsmapultnak dőlve. Ebben amúgy - egyik utolsó novellájában - erősen hajaz picidzé kocsmai kalandozásaira - ezúton bíztatom a virtuális olvasótermek felügyelőjét, hogy keressen bátran kiadót magának, mert ma már - ezt ő is tudja - mindent kiadnak... (Hú, ez a mondat olyan lenézőnek tűnt újraolvasva, pedig nem az, sőt...)

A címadó galamb motívuma a (járó)keretet (höhö - megfejtés mindjárt következik) adja a kötethez: első fejezetében a kisfiúk egy törött lábú galambot pesztrálnak a maguk szakértelmével, pl. kerekesszéket készítenek neki. Ám az említett orvoslási képességek híján a galambnak még a szárnya is eltörik, a nagy kuruzslásra jellemző, hogy ezután rummal itatják, majd leforrázzák a szárnyát, hogy megkopasszák, és úgy tegyék "sínbe"... Végül a nagymama végez rajta eutanáziát és alkot belőle finom húslevest, amit szerzőnk nagy étvággyal fal fel, s míg kisöccse szinte kitagadja a nagyit, ő hangosan szopogatja a szárnycsontokat a levesestál fölött.
Ez az életrevalóság később is jellemző lesz hősünkre, nagy hőfokon lángol, ha szerelmes, de nem megy a Dunának, ha ejtik, sőt röhögni is tud azon, amikor lapátra teszi egyik alkalmi bombázója: ráébred, őt éppúgy sokadik pasinak "tartotta" a csaj, mint ahogy ő "tartott" párhuzamosan több szeretőt.

Átugornék egy kamaszkori fejezetet, de két okból el kell mesélnem. Egyrészt megidézte számomra IÁ cimbim féktelen bendőjét: kiskorú szerzőnket ugyanis két háztartásból párhuzamosan etetik ebédidőben, mert a szülők nem merik visszautasítani egyik jóakarójuk segítségét sem (ki ne ismerné a minden lében két kanál, de aranyszívű és kezű nagynénit vagy szomszédasszonyt, akinél a valakire főzés olyan, mint másnak a levegővétel?), addig, amíg kórházban van anyuka - nos, itt azonnal megláttam lelki szemeim előtt Letát (=IÁ), ahogy kamaszkorában edz a mai kor kihívásaira. Másrészt, itt tűnik fel Zita, akivel egykor papás-mamást játszottak - de csak majdnem, és 10 évvel később a bolygó alfeléről szövődik újra a kapcsolat a neten - de ez is csak majdnem... Szerencsére alattuk volt a biztonságot jelentő háló - hősünk ejti is a lányt... (Hú micsoda képszövés! - Murci) Ilyen, néha majdnem sírig tartó szerelmekkel vannak tele a következő fejezetek, meg olyan kalandokkal, hogy néha azért meg is irigyeltem Cz.-t. Amikor pl. a karácsonyt egy vadidegen kínai lánnyal tölti vadidegen helyen, egy közös halvacsora után, miközben egymásból egy szót sem értenek.

Miként is ajánlhatnám? Leginkább olyan, mint Beregi Tamás Egyetleneimje (ami, tisztázzuk a nem olvasó, de a Művész mozi előterében könyvekről diskuráló blogolvasóknak: eredetileg egy könyv - és jobb, mint a film, ami belőle készült). Azt hiszem, ezen a párhuzamon nem sértődhet meg a szerző. 'Osztályzatra' pedig ez a kötet mégis csak: 3/4

Szamárfül/murci

ma.hu (2008.05.13.)
Novellák férfiakról és nőkről

Megjelent Cziczó Attila Galambketrec című regénye
A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra időzítve jelent meg Cziczó Attila Galambketrec című novellaregénye. A közelgő Könyvhét előtt beszélgettünk a szerzővel könyvéről, az irodalomról, novellákról, férfiakról és nőkről, s nem utolsósorban az íróról. Az egyik egyetemi lapban Pap Gergely kollégánk egy interjút készített a szerzővel.

Pap Gergely: Miért írsz?
Cziczó Attila: Miért ne?

PG: Komolyan!
CA: Komolyan ezért: miért ne? Megpróbáltam, mert éreztem valami bizsergést, meg amúgy is írni mindenki tud, akkor miért pont én nem? És rájöttem, hogy azért nem ír mindenki, mert nehéz írni.

PG: Hogy érted, hogy nehéz írni?
CA: Leülni, és leírni a szavakat, mondatokat, szerkeszteni, variálni nagyon nehéz. És nagyon nehéz kihúzni is, de ez más téma.

PG: Miért pont novellaregény? Könnyebb?
CA: Mihez képest?

PG: Mondjuk egy regényhez képest.
CA: Ezen nem is gondolkoztam. Így alakult. A téma volt fontosabb számomra, nem a forma.

PG: Elolvastam, s elsőkét arra gondoltam, hogy alázod a nőket. Utána arra, hogy a férfiakat szapulod. Most akkor?
CA: Nem bántok én senkit. Élethelyzeteket mutatok meg, ennyi. A nőket kimondottan szeretem. És férfi vagyok!

PG: Nagyon tetszett, ahogy az időben haladva, a főhőssel együtt az írás maga is alakul. Fontos volt ez a szimbiózis?
CA: Az író és hőse között?

PG: Mondjuk!
CA: Az is jópofa, ahogy a kezemben tartom egy kitalált figura életét, életének alakulását, de ez a nyelvi, irodalmi játék nagyon tetszett.

PG: Tudom, hogy csúnyán fogsz rám nézni: önéletrajzi?
CA: Van ilyen? Nem bántalak, mindenki ezt kérdezi. Nem létezik önéletrajzi regény, minden fikció, amit leírok (leírunk). Van néhány novellában saját élmény, de kiszíneztem, hozzáadtam, s ami a legnagyobb piszokság: elvettem belőle. Más megélni, és más emlékezni egy pillanatra. Nem tudom, melyik a szebb.

PG: Szeretteid olvasták? Mit jelent nekik a "Galambketrec"?
CA: Nem beszélgettünk erről. Öcsém biztos örül, hogy a galambunknak emléket állítottam. És sokan közülük talán magukra ismernek, pedig nem is róluk szól a történet. Vagy róluk szól, de véletlen, hogy passzolnak a sztoriba. Nem szeretem, amikor az olvasó ismeri az alkotót a mű keletkezése előtt - micsoda mondat! -, mert... olyan ez, mint egy mese rajzokkal: én akarom tudni egyedül, hogyan néz ki Hamupipőke, mert ő az enyém. Érted?

PG: Értem. De miért te meséled el akkor a főhős életét?
CA: Féléletét maximum, és nem én mesélem el, hanem ő.

NŐK LAPJA (2008. május 7.)
Nekem tetszett!

Azt olvastam a minap, ötvenen túl a legboldogabbak a nők. Másutt meg azt, hogy már negyvenen túl is. Hát, nem tudom... Én talán a kamaszkoromig mennék vissza, ahogyan Cziczó Attila, aki maga is egy nagyra (nagyon nagyra, két méterre) nőtt kamasz. Róluk ír darabokat és regényeket, az ő problémáikról, az ő világlátásukkal, és velük is játszatja el, csupa tiszta szívű amatőrrel. Nehéz és könnyű velük. Nehéz és könnyű volt nekünk is akkor még - minden út fölfelé vezetett, virágok nyíltak a nyomunkban, mi voltunk az élet királyai (királynői). Lehet, hogy ha megpróbálnám, kiderülne, ma is minden út fölfelé vezet? Tavasz van...és virágok nyílnak...

Cziczó Attila novellaregénye még friss, akárcsak a hangvétele: csípős, nyers, keresetlen, mint a kamaszvilág, amelyről a legszívesebben ír. Talán mert a szerző hivatásos drámapedagógus "civilben", és ez egyben a hobbija is, a zsigereiben van az érzék a helyzetkomikumhoz. Az olvasó, amikor épp nem a hasát fogja, a szemét törülgeti. Ilyen az, amikor ifjúkorunkról szól az írás, úgy, hogy a fejünk tetejétől a talpunkig belerendülünk az emlékezésbe. (Novella Kiadó)

Mihalicz Csilla

LIDÉRCFÉNY (2008. április 20.)
Interjú Cziczó Attilával

Attilával 2005 végén ismerkedtünk meg, amikor a "Csak az az 1" című kötetének megjelenése kapcsán megkeresett bennünket. Az ifjúságnak szóló könyvet a Lidércfényen egy ismertetővel igyekeztünk népszerűsíteni. Azóta lényegében folyamatosan tartjuk vele a kapcsolatot, s hírt adunk azokról a programokról, melyeket szervez. Hamarosan új kötettel jelentkezik, melynek címe "Galambketrec". Ennek apropóján kérdeztük, s kértük, mutatkozzon be, mondjon pár szót a Galambketrecről, illetve mindarról, amivel foglalkozik.

Lidércfény HQ: Elsőként szeretném, ha kicsit bővebben bemutatkoznál. Honnan jössz, hol és mit tanultál?
Cziczó Attila: A Fringe fesztiválra kellett írnom egy bemutatkozást, próbáltam viccesen nagyképű lenni, íme: "Cziczó Attila 38 éves, sokan már öregnek is mondják. Egyébként diákszínjátszó-rendező, minidrámák és kisebb regények szerzője, néha zenél, újságír, filmezést oktat, fesztivált szervez, konferál fehérnemű-bemutatókon, retrózenéket mixel bulikon, rádióban búg mély hangján, nomádtáborban figyeli a kamaszokat és röhög velük sokat! S nem mellesleg baromi nagy és szép ember, de tényleg!" (Egyébként a könyv hátoldalán is ez lesz a "bemutatkozó szövegem".)

LHQ: A Lidércfényen is olvasható bemutatkozásodban azt írod: "diákokat tanítok színjátékra és a filmek szeretetére, írok ezerrel mindenfélét..." "...zenéket szerzek, rögzítek, adok elő..." "...néha tévéképernyőre segítek műsorokat...". Kifejtenéd ezeket bővebben?
Cz. A.: Nehéz részletesen elmesélnem mindent, amit csinálok, mert regénybe illő néha az életem. Én sem tudom követni. Ami állandó, az a "tanítás", diákszínjátszással foglalkozom lassan másfél évtizede, s a filmekkel próbálom köszönőviszonyba hozni a diákokat 8-9 éve. Ez az, ami fix. A többi kísérletezés, egzisztenciális megalkuvás, meg ilyenek.

LHQ: Úgy tudom, családos ember vagy. Hogyan jut minderre időd?
Cz. A.: Nehezen és könnyen.

LHQ: Miként jött a Galambketrec című novellaregény ötlete? Egyáltalán, mit takar az hogy "novellaregény"? Különálló, lazán kapcsolódó novellákat, vagy szorosan egymáshoz illeszkedőket?
Cz. A.: Lazán összekapcsolódó és szorosan öszszefüggő novellák füzére. Bevallom, először csak néhányat megírtam közülük, utána jött az ötlet, hogy egy egész legyen belőlük. "Majdnem-regény". A Kispálnak van egy dala, hogyan lesz fiúból legény, aztán férfi... valahogy így. Én is erről írtam. Etetés férfiasan, haha! Megszerettem ezeket a rövid történeteket, a fantáziám meglódulhatott, ehhez értek. De így a vége felé bevallom, már sok volt. Novellákat egy darabig inkább nem írok. És búcsúzom az "elsőszámelsőszemélytől" is.

LHQ: A kötet munkacíme "Kaja" volt. Miért? Hogyan és miért lett ebből Galambketrec?
Cz. A.: Nekem tetszett a "Kaja" cím, mert nem gondoltam annyira "véresen komolyan" ezt az egész pasi témát, próbáltam viccesen megközelíteni a férfiak szerencsétlenkedését, akik mindent bekajálnak, hehe. Aztán komolyabbra sikeredett az egész - a Novella Kiadó jelenteti meg -, s a szerkesztőm (Gyutai Zsuzsanna) vetette fel, hogy kellene valami más a címlapra. Így találtam meg a "Galambketrec" címet. Ennek is van értelme, majd ki is derül a regény elolvasása után.

LHQ: A "Csak az az 1"-ben is hasonló témát dolgozol fel. Ott is egy srác érik épp férfivá. Adódik a kérdés, hogy mi motivált a megírásukra?
Cz. A.: Az első regényem egy kamaszfiú egy évéről szól, amikor éppen kezd rájönni, hogy hamarosan felnő. Ebben a novellaregényben egy fél életet írok le, szoktam is poénkodni, hogy "félélet-regény" ez. És azért egy férfi a főhős, mert én is ehhez a nemhez tartozom. Izgat a kérdés, hogy mennyire hasonlóak és mennyire különbözőek a pasik. És - bár nem tudatosan ugyan, de - a gyengébbik nemről is van véleményem a könyvben, amit büszkén felvállalok, asszem. És nagy különbség még, hogy a "Csak az az 1" főhőse közelebb áll hozzám, míg a "Galambketrec" elmesélője egy idegen számomra. Nem is szeretem annyira, de próbáltam azért segíteni neki...

LHQ: Ezek a novellák személyes tapasztalatból születtek, vagy az általad tanított diákok történetei, netalán mindkettő?
Cz. A.: Van néhány személyes élmény, amit fel is használtam, de nagyobb részt fantáziámra és "szememre" hagyatkoztam. Szerintem bárkivel megtörténhettek ezek a történetek, és még azt is el tudom képzelni, hogy sokaknak hasonló "féléletük" van/volt, mint a főhősömnek. Nekik nehéz lehet tükörbe nézniük, mi?

LHQ: Miért búcsúzol az "elsőszámelsőszemélytől"? Ez csak egy fejlődési fokozat az írás folyamán, és egy új szintre akarod a további műveid emelni, vagy teljesen más oka van?
Cz. A.: Nagyon személyes ez így. Túlságosan is! Írni és olvasni egyaránt. Én is jobban kiborulok, amikor ennyire belehelyeznek egy történetbe, hiszen nehéz kiszakadni úgy, ha "én" mesélem el. Kívülálló szeretnék lenni, akkor könnyebben beleszólhatok. És lehet okoskodni is!

LHQ: Kiknek, illetve mely korosztálynak ajánlod a Galambketrecet?
Cz. A.: Ezt már tényleg mindenkinek! Nemrég olvastam fel néhány novellát a Fringe fesztiválon, vasárnap este 10-kor, meglepő módon sokan hallgattak végig, és mindenféle korosztály. Aki kibírta az egy órát velem, mert tetszett neki, mindegyikük azt mondta, hogy kortalanná vált, miközben hallgatta a történeteket. Ez is volt a célom!

LHQ: Ha jól értesültem, évek óta rendszeresen szervezel nyári drámatábort. Mondanál ezekről pár mondatot?
Cz. A.: Igen, idén lesz a hetedik táborom, sorrendben a harmadik nomád. Izgalmas és érdekes egy hét ez: ki gondolná, hogy ezek az "elkényeztetett" kamaszok milyen hamar feltalálják magukat kőkorszaki keretek között! És dolgozni is könnyebb ilyen körülmények között. őszintébb.

LHQ: A nomád tábor ötlete az őszinteség miatt jött?
Cz. A.: Nagyon fontosnak tartom az "egy mindenkiért, mindenki egyért" jelmondatot! És sokkal egyszerűbb úgy egymásra figyelni, ha nincs zavaró körülmény. Ha meg fiatalosan akarnék válaszolni, azt mondanám, hogy baromi jó buli ez a vadélet egy hétig.

LHQ: Nemrégen volt egy előadássorozat a budapesti Zöld Macska Diákpincében, amelyet te szerveztél. Illetve egy előadás április 26-án még hátra van. Hogyan jött ennek az ötlete, mennyi idő volt megrendezni, betanítani, megszervezni?
Cz. A.: Jelenleg három csoportom van, három korcsoport. Egyik egy diákotthonban működik speciális sorsú gyerekek közreműködésével. A másik egy vidéki kistelepülésen, Bugyin. A harmadik Budapesten, gárdonyi székhellyel, elég hontalanul. Szerettem volna megmutatni, mit is alkottunk, ezért kerestem meg a Zöld Macskát, ahol örömmel fogadtak minket. (info: www.cziczo.hu)

LHQ: Hogyan fogadta a közönség, mik voltak a reakciók?
Cz. A.: A közönség, aki diákszínházat hajlandó megnézni, mindig elfogadó és lelkes. Most így volt. Nem az a lényeg, hogy tetszik, vagy nem, hanem a tény, hogy van, akit érdekel ez az egész! Egyébként jó kis előadások voltak! (A nagyokkal - "Káélet" - egyébként eljutottunk az Országos Diákszínjátszó Találkozó dombóvári döntőjére, ami elég nagy elismerés.)

LHQ: Ha minden igaz, akkor a "Káélet" ellátogat Szentesre is május végén, a Lidércfény segítségével. Hogyan viszonyulsz ehhez, illetve mennyi szervezést, előkészületet igényel ez a részetekről?
Cz. A.: Örülünk, hogy mehetünk hozzátok. Mindig fontosnak tartottam, hogy ne csak fesztiválokon találkozzunk a közönséggel, hanem önálló bemutatókat is tarthassunk szerte az országban. Én is keresem a lehetőségeket itt Budapesten, hogy diákszínházakkal találkozhassak. Remélem, Szentesen is így lesz, mert a diákszínház egyik bölcsője a helyi gimnázium, várjuk a diákokat, tanárokat, színházat szerető érdeklődőket.

LHQ: Van-e ezen kívül szentesi kötődésetek, ismeretségetek? Jártál-e már te, vagy valamely csoportod korábban itt?
Cz. A.: Messziről indulok... Tizennyolc évesen találkoztam a színházcsinálással, és az első szűk évtizedben csak zenés darabokat (musical, rockopera, popeposz) csináltunk. '97-ben, csak úgy, kipróbáltam a gyerekcsoportommal, hogy milyen lehet prózai színház? Neveztünk egy fesztiválra, ahol Misi bácsi (Bácskai Mihály, a szerk.) és Dózsa Erzsébet zsűrizett. Olyan impulzusokat kaptam tőlük akkor, ami a pályán tartott, illetve elkezdődött valami új az életemben. Azt hiszem, ők Szentesen elismert emberek, én pedig a hivatásomat köszönhetem nekik, ez például egy kötődés a városhoz. A másik a Lidércfény. Hihetetlen ez az odafigyelés, törődés, amit kapok/kapunk tőletek, becsülöm az elhivatottságotokat!

LHQ: A Galambketrec és az előadások után mi következik, mik a terveid a közeljövőre - mondjuk év végéig - nézve?
Cz. A.: Nyár végéig sok újat nem tudok mondani. Előadások, fesztiválok, könyvbemutatók, nyári tábor, elég ennyi. Közben zenélünk a zenekarral, írnivalóm mindig akad, ötletekkel jól állok. Ráadásul ez egy évfordulós év, 20 éve kezdődött szinte minden! (Miközben érettségiztem, aszta!)

LHQ: A válaszaid, a könyveid témája, s az egész hozzáállásod, dinamizmusod azt sugallja, hogy te egy örök fiatal vagy. Így van?
Cz. A.: Röviden: igen.

LHQ: És hosszabban?
Cz. A.: Jó lenne, ha minden felnőttben megmaradna az az őszinte, játékos, álmodozó, tisztelettudó(!), kissé bizonytalan, de ugyanakkor nagyon is határozott gyerek! Ezért csinálom ezt az egészet. Hogy megmutassam: lehetséges. Amúgy nekem is jó terápia ez, és tök ingyen van.

LHQ: Üzensz-e esetleg valamit a feltörekvő, az irodalommal aktívan foglalkozó fiatalságnak, netalán az idősebb korosztálynak?
Cz. A.: Írni és olvasni alapvető szükséglet. Mindenki tegye, a maga örömére. És maradjon mindenki szubjektív, az az igazi élvezet!

LHQ: Azt hiszem, kifogytam a kérdésekből. Van-e még valami, amit el szeretnél mondani?
Cz. A.: Csak szeretném megjegyezni, hogy mire is jó ez a sokat átkozott internet, hiszen mi ketten sosem találkoztunk, mégis a barátomnak mondhatlak. Ez érdekes, nem? Azért várom a személyes találkozást! (Készülj fel rá, baromi nagydarab ember vagyok, haha!)

LHQ: Köszönjük az interjút!
Cz. A.: Nekem volt megtiszteltetés! (Ez egy részlet a "Káélet"-ből...)